Üldöznek a hülye pasik?
2011 május 16. | Szerző: anettdorka
Mindannyian ismerünk olyan nőket, akik folyton ugyanabba a
csapdába sétálnak bele. Vagy folyton olyan partnerbe botlanak, aki a pohár
fenekére néz, mások folyton olyan pasikba gabalyodnak bele, akik nem tudják
elengedni a mama szoknyáját, megint mások folyton kifogják a „meg nem értett”
művészeket, akik, bár rendkívül tehetségesnek tartják magukat, képtelenek
karriert csinálni, és eltartani egy családot. Talán mi is szenvedünk attól,
hogy úgy érezzük, párkapcsolatainkat mintha valamilyen sötét erő irányítaná, a
szépen induló, és igazi változással kecsegtető szerelem átalakul, és lassan
ugyanolyanná változik, mint az, amelyikből kiléptünk. Az elején, amikor
megismerkedünk egy új partnerrel, a szerelem fénye szinte beragyogja az
életünket, és nem vesszük észre újdonsült párunk rossz tulajdonságait. Gyakran
érezzük azt, hogy mindenben jobb, mint az előző, végre itt egy igazi férfi, aki
más, mint az eddigiek. Azonban ahogy telnek – múlnak az évek, a tökéletes férfi
egyre inkább kezd hasonlítani az előzőekre, akik összetörték a szívünket, és
már-már azt érezzük, hogy évek óta ugyanazzal a férfival járunk, csak más az
arca. Hogyan lehet kitörni ebből az ördögi körből? Az ember lányát rabul ejti a felismerés, hogy míg Géza, akit annak
idején Béla kedvéért hagyott el, ugyanúgy nem segít a takarításban,
hűtlenkedik, vagy épp a pohár fenekére néz. Ez pedig annál is inkább lehangoló,
mivel gyakran azért szakítunk az egyik partnerrel és jövünk össze egy másikkal,
hogy változást idézzünk elő az életünkben. Azt érezzük, leragadtunk. Szükségünk
van valami újdonságra, ami kirángat minket a tespedő unalomból, és egy friss,
vibráló új szerelem egy teljesen ismeretlen, felfedezésre váró idegen férfival
éppen megfelelő erre. Hogyan történhet hát akkor az, hogy újdonsült jelöltünk
királyfiból épp ugyanolyan csúf békává változik, mint az, akiért otthagytuk őt?
A nők ilyenkor hajlamosak feltenni maguknak a kérdést: Ilyen
hatással vagyok a férfiakra? Mellettem válnak elviselhetetlenné? Más esetben
sajnálkoznak: Én ilyen szerencsétlen vagyok, mindigy ugyanolyan balfékeket
fogok ki. Hát már sosem találok olyat, akivel boldog lehetek?
Ahhoz, hogy választ kapjunk ezekre a kérdésekre, a
szerelemről alkotott eddigi nézeteinket kell alapvetően megváltoztatni. A
legtöbben azt gondolják, a szerelem úgy alakul ki, hogy amikor hosszabb vagy
egy rövidebb ideje magányosnak érezzük magunkat, legalábbis azt gondoljuk, most
éppen nem vagyunk szerelmesek. Vagy azért mert épp nincs párunk, vagy azért
mert társas magányban élünk egy másik ember mellett, akihez már nem fűznek
érzelmi szálak. Ezt az állapotot töri meg az új szerelem, amely egy új, addig
ismeretlen férfi személyében jön el. Megismerkedünk tehát valakivel, s
magányunkat mintha elfújták volna. A lelkünk kivirágzik, a gyomrunk megtelik
csiklandós lepkékkel, az egész világot szépnek látjuk, és gondolataink az új
szerelem körül forognak.
A valóságban a szerelmet nem az új partner színre lépése
idézi elő. Pszichológiában általánosan elfogadott tény, hogy a szerelembe esés
folyamata már azelőtt megtörténik, hogy megismerkednénk valakivel. Vagyis a
lelkünk szerelmes lesz, csak még nem tudja, hogy kibe. Biztosan te is érezted
már, hogy igen, ez az, most meg fogsz ismerkedni valakivel. Ha odafigyelsz az
érzéseidre, rájössz, hogy most megnövekedett az önbizalmad, pozitív a
kisugárzásod. Sok férfi megnéz az utcán. Gyakran vagy jókedvű. Társaságban szívesen flörtölsz, korábbi önbizalom-hiányodat mintha elfújták volna. Nos, ez
azt jelzi, hogy a lelked már szerelmes, viszont ennek az érzésnek még nincs
tárgya. A lélek a szerelem különleges állapotába kerül tehát, a szerelem az
egész személyiséget beragyogja, és ennek hatására a hímek úgy futnak a szoknyád
után, mint a medve a lépes mézre. A szerelem bűvös kört von a személyiséged
köré. Ebbe a bűvös körbe lép be az a bizonyos valaki, akibe ténylegesen
szerelmes leszel. Nem azért szeretsz bele tehát valakibe, mert az illető
annyira különleges. Sokkal inkább azért, mert már régóta szerelmes akarsz
lenni, és ebben a lelkiállapotodban minden férfit egy képzeletbeli szemüvegen
keresztül szemlélsz. Ezen a szemüvegen keresztül az összes férfi jobbnak,
szebbnek, tökéletesebbnek tűnik, mint valójában. Ezt a hatást felerősíti, hogy
a partnered is igyekszik az elején a jó tulajdonságait kihangsúlyozni, a
rosszakat pedig titkolni. Emellett pedig a kapcsolatok elején az emberek sokkal
több áldozatot hoznak a másikért, sokkal figyelmesebbek és odaadóbbak. A kezdetben
törékenynek vélt új párkapcsolatot ugyanis féltve őrzik, míg a jól bejáratott,
kényelmes, több éves partnerkapcsolat esetében már több önzőséget megengednek
maguknak. Régóta együtt vagyunk, úgyse fog elhagyni…Ha nem is fogalmazódik
meg bennünk ilyen tudatosan ez a mondat, gyakran a vélt vagy valós biztonság
miatt megengedjük magunknak, hogy ingerültebben, önzőbben bánjunk partnerünkkel.
Az elején azonban erről szó sincs. A lelked tehát szerelembe esett. Ezt
követően, mint egy kis radar, megkeresi a környezetedben lévő legalkalmasabb hímnemű humanoidot, és máris megszületett a „szerelmes vagyok X-be” érzése.
Mivel tehát a szerelembe esés egy módosult tudatállapotban történik, nem mérjük
fel tudatosan a másik fél rossz tulajdonságait. Aztán amikor a kezdeti lángolás
1-2 év után elmúlik, az oszladozó rózsaszín felhő alól előtűnik párunk valódi
személyisége. „ A kedvesem más lett, megváltozott”- mondogatják gyakran az
emberek. Valójában nem erről van szó. Éppen arról, hogy mindig is ilyen volt.
Rendetlen, iszákos, anyám asszony katonája, vagy érzéketlen. Csupán mi nem
vettük észre.
Ha már megértettük a szerelembe esés folyamatát, akkor
megkereshetjük a választ arra a kérdésre, hogy miért esünk bele újra és újra
ugyanabba a hibába? Miért érezzük sokszor azt, hogy életünkben újra és újra
ugyanazok a problémák ismétlődnek, csak más személyekkel, más helyzetekben?
Mintha folyton ugyanannak a színdarabnak a szereplői lennénk, csak a díszletek,
és többi színész személye változik. A probléma viszont ugyanaz. Ilyenkor azt
érezzük, olyan az életünk, mintha egy sötét erő irányítaná, és mindig
ugyanabba az irányba terelné. Mintha az lenne a sorsunk, hogy újra és újra
ugyanaz a rossz dolog történjen meg velünk.
Ismerd meg önmagad- áll a Delphoi jósda falára vésve. Az ókori Görögországban legendás hírű delphoi jósok már akkor felismerték a mindmáig
érvényes bölcsességet: jellemünkben van elrejtve a végzetünk. Tehát ha meg
akarjuk változtatni életünket, körülményeinket, ki akarunk törni problémáink
ismétlődő ördögi köréből, akkor le kell ereszkednünk az önismeret mély kútjába,
és kideriteni, hogy miért keressük újra és újra ugyanazzal a hibával rendelkező
férfiak közeledését. A hangsúly pedig a „keresés szón van. Bizony, mi vagyunk
azok, akik olyan partnert választunk, ahol újra ugyanazzal a problémával kell
szembesülnünk. Mi választunk magunknak újra alkoholista partnert, vagy nős
férfit, aki nem akar elválni, vagy anyámasszony katonáját, akit 30, 40, 50
évesen is a kedves mama irányít. Igen, ez a mi választásunk. Hogy miért? Mert
annak ellenére, hogy szenvedünk, mégis találunk valami jót, valami boldogságot
ezekben az egyébként nagyon sok keserűséget okozó kapcsolatokban.
Eric Berne Emberi játszmák című könyve szerint az emberek
gyakran maradnak benne olyan helyzetekben, amelyekben boldogtalanok, mégsem
tesznek semmit azért, hogy kilépjenek belőlük. Miért? Berne, a huszadik
században élt híres amerikai pszichológus magyarázata szerint az emberek
változtatnak a sorsukon, ha az már elviselhetetlenné válik. Az, hogy ezt nem teszik
meg, azt jelenti, hogy annyira mégsem boldogtalanok, vagy épp ellenkezőleg:
éppen hogy érzelmileg profitálnak a boldogtalan kapcsolatukból. Mindannyian
ismerünk olyan nőket, akik alkoholista férfiak mellett élnek, és a folyamatos
fizikai bántalmazás és anyagi gondok ellenére sem válnak el. „Nem tudom magamat
és a gyerekeket egyedül eltartani.” Megígérte, hogy megváltozik. Nem tehetek
róla, szeretem- hangzanak a sokszor hallott indokok. Berné szerint ezek nem
indokok, sokkal inkább kifogások. Igenis van előnye annak, ha valaki
alkoholista férj mellett él. Egy ilyen férfi mellett ugyanis a nők gyakran
érzik, hogy erkölcsileg felsőbbrendűek. Bezzeg én keményen dolgozom, mialatt te
iszol. Összefogom a családot. Nevelem a gyerekeket- hangzanak a sokszor hallott
mondatok. Valójában az a tény, hogy egy nő dolgozik, és gyereket nevel,
önmagában még nem különösebben csodálatra méltó dolog. Általános emberi
feladat, hogy dolgoznunk kell, és utódokat hozni a világra, akikről
gondoskodunk. Ezek bizonyos körülmények között nem tekinthetők különleges teljesítménynek. Viszont ha egy nő alkoholista férj mellett él, akkor a pusztán
hétköznapi feladatok, mint a házimunka vagy a gyereknevelés is hőstetté
nemesülnek. A munkát hanyagoló, alkoholmámorba menekülő gyáva férjjel szemben a
nő a család megmentője, a hős védőangyal szerepében tetszeleghet. Ugyanakkor ha
olyan partnere lenne, aki megbecsült tagja a társadalomnak, dolgozik és lehet
rá számítani, akkor az nő munkája és gyermekekért hozott áldozatai csupán
hétköznapi cselekedetek lennének, nem pedig hőstettek. Gyakran tehát
kényelmesebb olyan partnert választanunk, aki a jellemfejlődés alacsonyabb
fokán áll. Mellette ugyanis nem kell fejlődnünk. Nem kell megfelelnünk, nem
kell harcolnunk társunk elismeréséért. Elkényelmesedve elnyúlhatunk
jellemfejlődésünk jelenlegi lépcsőfokán, mint valami régi kanapén, nem kell
törekednünk arra, hogy jobbá váljunk, hiszen erkölcsileg már így is sokkal
magasabb szinten vagyunk, mint a párunk. És azért hogy ez az állapot meg is
maradjon, nem kell mást tennünk, csak a következő alkalommal is beleszeretni
egy alkoholistába, egy notórius szoknyavadászba, vagy egy se veled se nélküled
kapcsolatot nyújtó nős emberbe.
Ha már felismertük, hogy szó sincs semmiféle bevonzásról,
vagy balszerencséről, csupán arról, hogy mi magunk keressük a bajt, a következő
lépés az, hogy megoldást találjunk erre a kérdésre. Választ kell kapnunk arra a
kérdésre, hogy miért mindig ugyanazzal a hibával megáldott hímneműt keressük.
Ehhez nyújt segítséget az önismeret, az önmagunkkal való nagyon mély
őszinteség. A miértekre nincs általános válasz. Mindenkinek egyedi okai vannak
arra, hogy miért követi el ugyanazokat a hibákat a párkapcsolatában. Éppen
ezért a megoldásra sincs általános recept. Az egyetlen amit tehetünk, hogy
mélyen magunkba nézünk, és minden önbecsapás és szépítés nélkül bevalljuk
magunknak, hogy mi a jó nekünk ebben az állítólagosan boldogtalan kapcsolatban.
Csak hogy az alkoholista példánál maradjak, ilyen kijelentésekkel kell
szembenéznünk: „szeretek mártírkodni, mert ezzel kivívom mások szeretetét és
sajnálatát. „ Élvezem, ha mások sajnálnak engem, mert azt érzem, hogy akkor
szeretnek is, és fontosabb vagyok.” Apám is alkoholista volt, és valójában
szerettem, amikor ivott, mert olyankor megnyugodott, és vidám, laza volt,
láttam hogy el tudja magát engedni. Szerettem őt ilyennek látni, és az
alkoholista férjem rá emlékeztet. Valójában én magam is szeretnék részeg lenni,
van valami vonzó is abban, ahogyan az alkoholisták képesek elengedni az összes
problémájukat. Én erre képtelen vagyok, és irigykedek rájuk, hogy ők felhőtlen
pillanatokat szereznek maguknak, miközben én nem.
Azonban ahhoz, hogy ilyen kemény kijelentésekre szánjuk rá
magunkat, nagyon mélyen le kell szállnunk a tudatunk mélyére. Az emberben létezik
egy természetes védekezési mechanizmus. Az emberi lélek nem szereti magát
hibáztatni, ezért hajlamos másokra kivetíteni azokat a hibákat, amelyeket
valójában ő követett el. A probléma viszont csak akkor múlik el, ha
szembenézünk önmagunkkal, és rájövünk, hogy mit szeretünk az alkoholistákban,
mit élvezünk abban, ha ezredszerre is megcsalnak minket, és mit profitálunk
abból, ha egy önállótlan mama kedvence a férjurunk. Ehhez az önmagunkkal való
szembenézéshez el kell engednünk minden megfelelési kényszert, minden
hazugságot. Ez csak kezdetben fáj: Bevallani önnön gyarlóságunkat. Ha képesek
vagyunk ilyen felismeréseket tenni, akkor nyert ügyünk van. Ha például
bevalljuk magunknak, hogy azért vagyunk együtt egy anyámasszony katonája típusú
férfival, mert valójában szeretünk irányítani a kapcsolatunkban, és egy ilyen
személyiségű férfival ezt megtehetjük, míg egy határozott pasassal már nem.
Vagy ha szembenézünk azzal, hogy azért vagyunk együtt egy nős férfival, aki
soha nem válik el, mert félünk a teljes elköteleződéstől, és a harmadik fél,
titkos szerető szerep sokkal kevesebb áldozattal, feladattal jár, mint az
odaadó, hűséges feleség szerepe. Ha képesek vagyunk ezekkel a kemény
igazságokkal, személyiségünk sötét oldalával szembenézni, akkor az első megrökönyödés
után szinte természetessé válik, hogy valójában tele vagyunk jellemhibával mi
is, nem csak a partnerünk. Ha viszont ezt felismertük, már kézzel foghatóvá
válik a probléma. Látni fogjuk, hogy az életünkben újra és újra ismétlődő rossz
helyzeteket magunk generáljuk, nem pedig valami sötét erő vagy átok
munkálkodik, mely mindig a boldogtalanság irányába terel bennünket. Ha pedig
rájöttünk arra, hogy a mi magunk idézzük elő a problémáinkat, ebből
egyértelműen következik, hogy mi magunk vagyunk azok is, akik változtatni
tudunk rajtuk.
Azonban az ilyen tipusú felismerésekre nem könnyű eljutni.
Kell hozzá különleges tudatállapot. A
következő lépés pedig az, hogy eltávolítsuk a tüskét. Vagyis megbocsássunk.
Magunknak is, másoknak is.
Kispál és a Borz búcsúkoncert
2010 augusztus 14. | Szerző: anettdorka
Hétfőn egy váratlan telefonhívásnak köszönhetően mégis elmentem a
Kispál hétfői búcsúkoncertjére. Bár az ár miatt úgy gondoltam, idén lesz
a második olyan évem, amikor lábacskáim nem érintik a K híd padlóját,
végül mégis engedtem a kísértésnek, és barátnőm hívására felszálltam a
szentendrei HÉV-re. A HÉV – sofőr bácsi azt javasolta, hogy
Kaszásdűlőnél szálljunk le, mert ott kisebb a sor. A javaslatra több
ember arcán átfutott a bizonytalanság, a mellettem ülő két fekete göndör
hajú lány is hezitált, nem tudták, merre van az arra, és nem akartak
eltévedni. Végül minden bizonytalankodó leszállt Filatorigátnál, biztos
ami biztos. A HÉV kocsiban én maradtam az egyetlen szigetelő, mindenki
más csak szokásos napi ingázását folytatta a belváros és a festői
szépségű harmadik kerület lakótelep – dzsungele között. Gondoltam, én
bátor leszek, és maradok.
Csak egyszer voltam úgy a hajógyárin, hogy Kaszás felé mentem, nem
emlékeztem pontosan, merre is kell menni. Végül úgy határoztam, követem a
lila hajú, piercinges, hipermarketes zacsiban sörhegyeket lóbáló
ifjúságot. A stratégia bevált, szépen megtaláltam a bejáratot. Életemben
nem láttam még ekkora sort. Ahhoz képest, hogy ez volt az egyetlen
koncert aznap, (jójó búcsúkoncert, sose nem lesz ilyen többet) ,
rengetegen voltak, a korosztály 15 és 45 közötti, szép kis hazánk több
tájegységének nyelvezetét is felfedeztem a sorban állók között. Mivel
egyedül voltam, azzal szórakoztam, hogy figyelem az embereket. A sor
kordonok között vezetett, negyedóránként lódult egyet. Azért nem volt
tömött, és sokan kihasználták ezt, oldalogva próbáltak előzgetni. Ezt
mindenki máshogy reagálta le, volt aki keményen beszólt ugyan, de semmit
nem tett az oldalgók ellen, mások sopánkodtak a közerkölcsök romlásán,
én igyekeztem sztoikus nyugalommal követni az eseményeket, miközben
jókat nevettem három, hátam mögött beszélgető vidám tizenéves srác
poénjain. Néha felharsant egy-két poén, pl: “elfogytak a jegyek,
emberek!!!”, stb. Erre egy szép, magas, szőke lány bölcsen megjegyezte:
ó, nem fogyhat el a jegy! A Sziget az nagyon nagy! Bármennyi ember
befér! A Szigeten nincs ilyen, hogy elfogy a jegy”. Hmmm. bármennyi ember? hatmilliárdan a Szigeten?
Lassan leszállt az éj, és negyvenötpercnyi ácsorgás után végre én is
oda tudtam menni a pénztárhoz, ahol két huszonéves fiatal húszezres
hegyek között ülve osztogatta a karszalagokat. A koncert már
elkezdődött, sietnem kellett. Hamar elkapott a Sziget – életérzés,
fiatalságomból valószínűleg az itt eltöltött órák lesznek a
legmaradandóbbak. Mesélek majd róla a gyerekeimnek, ők meg majd röhögnek
rajtam, ahogy én is némi mosolygással kísértem mindig anyám Illés
koncerttel, és Koós János fellépéssel kapcsolatos áradozásait.
Átvágtattam a K hídon, el a tojtojok mellett, és végre ott voltam.
NAGYSZÍNPAD!!!!.Jó, gondoltam, most már legalább a zenéket hallom.
Most következett a legdurvább feladat, barátnőm megtalálása a több
ezer fős tömegben. Némi tök fölösleges szimultán telefonba ordítozás
után SMS-ben megadta a tartózkodási helyének koordinátáit, a nemirof és a
présház között. megláttam a présház jelzést egy sátor tetején, és
belevetettem magamat a tömegbe. Ez mindig iszonyú vicces, furakodni,
közben elnézést, elnézést, elnézést, sokféle szagú, tapintású emberhez
dörgölőzni, közben próbálni elkerülni a forró cigicsikkek és jéghideg
sör érintését a bőrömön. A fiúk csábos pillantásokkal díjazták
igyekezetemet, a lányok inkább szájhúzgálással, mindenki, mozog, van aki
mosdóba, van aki hányni, van, aki szeretkezni egy sátorba. Néha azt
érzem, a koncerteken sokkal többet másznak, tolakodnak, furakodnak, mint
ahányan állnak és hallgatják a zenét.
Végre kényelmesen megálltam a présház előtt, barátnőmre várva. Ekkor
váratlan dolog történt, merő véletlenségből szembetalálkoztam
egyetemista éveim egyik Hufnáger Pisitjével, vagyis egy olyan sráccal,
akivel mindig tetszettünk egymásnak, de sosem történt semmi közöttünk a
körülmények alakulása folytán. Hufnáger Pisti köszönt, amikor észrevett,
megérintette a karomat, és puszit adott. Majd közölte, hogy amennyiben
ugyanaz a számom, felhív. Mivel jól ismerem a férfiakat, és tudom, csak
akkor hívnak fel, ha szexet (is) akarnak, tudtam, ez csak udvariassági
frázis, hiszen Hufnáger évek óta boldog párkapcsolatban él. Egy
kollégiumban laktunk, és kölcsönösen vonzódtunk egymáshoz. Mindig
flörtölgetett velem, és ez jól esett nekem, de tudtam, van barátnője,
egy szintén kolilakó, én pedig nagyon kedveltem ezt a lányt, mondhatni
barátnők voltunk, nevezzük Paulának. Szóval nem tartottam szépnek, hogy
Hufnáger Pisit velem flörtölget, miközben Paulával jár, ezért aztán egy
alkalommal, amikor meg akart csókolni, végképp visszautasítottam,
gondoltam, nem ér annyit ez a pasi, hogy elveszítsek miatta egy
barátságot.
Később Paula elmesélte, hogy valójában már nincsenek is együtt
Hufnáger Pisitvel, tudják, hogy ebből a kapcsolatból semmi sem lesz,
szóval mindketten ismerkednek, és csak addig vannak együtt, amíg
valamelyikük nem talál valakit.
Nahát, ez új információ volt, amit nem tudtam eddig. Viszont addigra
én már egy másik sráccal jártam, Hufnáger tehát nem volt potenciális
célpont. Aztán szakítottam egy év után ezzel a bizonyos fiatalemberrel,
és bevillant, hogy NA MOST, itt a lehetőség, hogy összejöhessek
Pistivel. Így hát ÉN (úrinő létemre én) írtam neki egy SMS-t, hogy
találkozzunk. Benne volt, így beültünk egy sörre egy kedd este a
kolibüfébe. A beszélgetés kb. így zajlott:
HP: Szia, mi van veled? Csinos vagy….
Én: Ó, köszönöm…(elpirul, szem lesüt, szégyellős mosoly némi
pillarebegtetés kíséretében) hát, semmi különös….szakítottam a
barátommal pár hete. És te?
HP: jaj, sajnálom…Ó, velem minden rendben, képzeld, két hete
megismerkedtem életem szerelmével, iszonyúan boldog vagyok, nemsokára
összeköltözünk….
Én: húúúú, ez szuper…
A beszélgetés további része arról szólt, hogy milyen boldogok az új barátnőjével.
FEJLÖVÉS…önmagunk lehülyézése, és: Konzekvencia: NEM hívunk el
pasit randizni. SOHA. Ha a pasi nem hív el, az azért van, mert nem akar
elhívni, (és nem azért, mert félénk, vagy még nincs túl az előző
kapcsolatán, vagy mert fél az elköteleződéstől, stb). Ha kellünk, majd a
férfi kezdeményez. Ha nem kezdeményez, nem kellünk. Ennyi. Férfinépség
világában minden ennyire egyszerű.
Közben folytatódott a koncert, már el is felejtettem, mennyire szeretem őket. A legtöbb számukhoz kapcsolódik pár érzés:
Szívrablás: életem legdurvább szakítása után, amikor szerelmem icipici darabokra törte össze a szívemet,
napjában egymilliószor lejátszottam ezt a számot, miközben zokogva
hevertem az ágyamon, használt papírzsepik és kiürült cigisdobozok
szemétdombján ülve. Ettől a számtól az is elszomorodik, akinek jó kedve
van, de szakítás után…Amúgy tipikus: Hadd fájjon mégjobban!!! Ha már
fáj, hát fájjon tisztességgel, haljunk bele, szakadjon bele a szívünk!
Így is boldogtalanok vagyunk, akkor toljunk még rá egy kis Kispál
szívrablást. Vegyük komolyan, hogy nekünk most éppen szerelmi bánatunk
van, és elmerülünk az önsajnálat símogató tengerében.
Még egyszer: Ó, mennyire fontos gondolatot dolgoz fel: csak még egyszer utoljára hadd lehessen még!!! Csak még egyszer!!!!
Ekkor váratlanul megjelent Szűcs Krisztán, és gyönyörű kezébe
belevette a mikrofont, hogy észveszejtően szép orrhangján elénekelje a
“Csak hang legyen és fény” c. számot, ezután hallani véltem az összetört női szívek szilánkjainak recsegését a lábunk alatt.
Tiszai pályaudvar: Bár én nem miskolci vagyok, szintén nagyon messze
lakom Budapesttől, és átérzem, amikor azt üvöltik: “VILÁGVÉGE”- mondja
be a megafonba egy tölcsérhang….Meg azt is átérzem, hogy …a
vonalkódnak lejött a vége, nem engednek be vele a messzeségbe….”Igen,
ez a mostani lelkiállapotom: Be akarok menni, van nálam fegyver…
Ekkor vettem észre, hogy Lovasi még mindig mekkora macsó. Tök jól néz ki, van kisugárzása is. Biztosan volt már vagy ezer nője.
Zárásnak jöttek még populárabb számok, ha az életben, stb. és ahogy
azt várni lehetett, az ágyasztaltévé volt az utolsó. Valahogy nem tudom
elhinni, hogy tényleg ez az utolsó kispál koncert. Szerintem még úgyis
fellépnek vagy egymilliószor. Remélem.
fogyás
2011 május 20. | Szerző: anettdorka
Oldal ajánlása emailben
X