2010 augusztus 14. | Szerző: anettdorka

 

 Hétfőn egy váratlan telefonhívásnak köszönhetően mégis elmentem a
Kispál hétfői búcsúkoncertjére. Bár az ár miatt úgy gondoltam, idén lesz
a második olyan évem, amikor lábacskáim nem érintik a K híd padlóját,
végül mégis engedtem a kísértésnek, és barátnőm hívására felszálltam a
szentendrei HÉV-re. A HÉV – sofőr bácsi azt javasolta, hogy
Kaszásdűlőnél szálljunk le, mert ott kisebb a sor. A javaslatra több
ember arcán átfutott a bizonytalanság, a mellettem ülő két fekete göndör
hajú lány is hezitált, nem tudták, merre van az arra, és nem akartak
eltévedni. Végül minden bizonytalankodó leszállt Filatorigátnál, biztos
ami biztos. A HÉV kocsiban én maradtam az egyetlen szigetelő, mindenki
más csak szokásos napi ingázását folytatta a belváros és a festői
szépségű harmadik kerület lakótelep – dzsungele között. Gondoltam, én
bátor leszek, és maradok.

Csak egyszer voltam úgy a hajógyárin, hogy Kaszás felé mentem, nem
emlékeztem pontosan, merre is kell menni. Végül úgy határoztam, követem a
lila hajú, piercinges,  hipermarketes zacsiban sörhegyeket lóbáló
ifjúságot. A stratégia bevált, szépen megtaláltam a bejáratot. Életemben
nem láttam még ekkora sort. Ahhoz képest, hogy ez volt az egyetlen
koncert aznap, (jójó búcsúkoncert, sose nem lesz ilyen többet) ,
rengetegen voltak, a korosztály 15 és 45 közötti, szép kis hazánk több
tájegységének nyelvezetét is felfedeztem a sorban állók között. Mivel
egyedül voltam, azzal szórakoztam, hogy figyelem az embereket. A sor
kordonok között vezetett, negyedóránként lódult egyet. Azért nem volt
tömött, és sokan kihasználták ezt, oldalogva próbáltak előzgetni. Ezt
mindenki máshogy reagálta le, volt aki keményen beszólt ugyan, de semmit
nem tett az oldalgók ellen, mások sopánkodtak a közerkölcsök romlásán,
én igyekeztem sztoikus nyugalommal követni az eseményeket, miközben
jókat nevettem három, hátam mögött beszélgető vidám tizenéves srác
poénjain. Néha felharsant egy-két poén, pl: “elfogytak a jegyek,
emberek!!!”, stb. Erre egy szép, magas, szőke lány bölcsen megjegyezte:
ó, nem fogyhat el a jegy! A Sziget az nagyon nagy! Bármennyi ember
befér! A Szigeten nincs ilyen, hogy elfogy a jegy”. Hmmm. bármennyi ember? hatmilliárdan a Szigeten?

Lassan leszállt az éj, és negyvenötpercnyi ácsorgás után végre én is
oda tudtam menni a pénztárhoz, ahol két huszonéves fiatal húszezres
hegyek között ülve osztogatta a karszalagokat. A koncert már
elkezdődött, sietnem kellett. Hamar elkapott a Sziget – életérzés,
fiatalságomból valószínűleg az itt eltöltött órák lesznek a
legmaradandóbbak. Mesélek majd róla a gyerekeimnek, ők meg majd röhögnek
rajtam, ahogy én is némi mosolygással kísértem mindig anyám Illés
koncerttel, és Koós János fellépéssel kapcsolatos áradozásait.
Átvágtattam a K hídon, el a tojtojok mellett, és végre ott voltam.
NAGYSZÍNPAD!!!!.Jó, gondoltam, most már legalább a zenéket hallom.

Most következett a legdurvább feladat, barátnőm megtalálása a több
ezer fős tömegben. Némi tök fölösleges szimultán telefonba ordítozás
után SMS-ben megadta a tartózkodási helyének koordinátáit, a nemirof és a
présház között. megláttam a présház jelzést egy sátor tetején, és
belevetettem magamat a tömegbe. Ez mindig iszonyú vicces, furakodni,
közben elnézést, elnézést, elnézést, sokféle szagú, tapintású emberhez
dörgölőzni, közben próbálni elkerülni a forró cigicsikkek és jéghideg
sör érintését a bőrömön. A fiúk csábos pillantásokkal díjazták
igyekezetemet, a lányok inkább szájhúzgálással, mindenki, mozog, van aki
mosdóba, van aki hányni, van, aki szeretkezni egy sátorba. Néha azt
érzem, a koncerteken sokkal többet másznak, tolakodnak, furakodnak, mint
ahányan állnak és hallgatják a zenét. 

Végre kényelmesen megálltam a présház előtt, barátnőmre várva. Ekkor
váratlan dolog történt, merő véletlenségből szembetalálkoztam
egyetemista éveim egyik Hufnáger Pisitjével, vagyis egy olyan sráccal,
akivel mindig tetszettünk egymásnak, de sosem történt semmi közöttünk a
körülmények alakulása folytán. Hufnáger Pisti köszönt, amikor észrevett,
megérintette a karomat, és puszit adott. Majd közölte, hogy amennyiben
ugyanaz a számom, felhív. Mivel jól ismerem a férfiakat, és tudom, csak
akkor hívnak fel, ha szexet (is) akarnak, tudtam, ez csak udvariassági
frázis, hiszen Hufnáger évek óta boldog párkapcsolatban él. Egy
kollégiumban laktunk, és kölcsönösen vonzódtunk egymáshoz. Mindig
flörtölgetett velem, és ez jól esett nekem, de tudtam, van barátnője,
egy szintén kolilakó, én pedig nagyon kedveltem ezt a lányt, mondhatni
barátnők voltunk, nevezzük Paulának. Szóval nem tartottam szépnek, hogy
Hufnáger Pisit velem flörtölget, miközben Paulával jár, ezért aztán egy
alkalommal, amikor meg akart csókolni, végképp visszautasítottam,
gondoltam, nem ér annyit ez a pasi, hogy elveszítsek miatta egy
barátságot. 

Később Paula elmesélte, hogy valójában már nincsenek is együtt
Hufnáger Pisitvel, tudják, hogy ebből a kapcsolatból semmi sem lesz,
szóval mindketten ismerkednek, és csak addig vannak együtt, amíg
valamelyikük nem talál valakit.

Nahát, ez új információ volt, amit nem tudtam eddig. Viszont addigra
én már egy másik sráccal jártam, Hufnáger tehát nem volt potenciális
célpont. Aztán szakítottam egy év után ezzel a bizonyos fiatalemberrel,
és bevillant, hogy NA MOST, itt a lehetőség, hogy összejöhessek
Pistivel. Így hát ÉN (úrinő létemre én) írtam neki egy SMS-t, hogy
találkozzunk. Benne volt, így beültünk egy sörre egy kedd este a
kolibüfébe. A beszélgetés kb. így zajlott:

HP: Szia, mi van veled? Csinos vagy….

Én: Ó, köszönöm…(elpirul, szem lesüt, szégyellős mosoly némi
pillarebegtetés kíséretében) hát, semmi különös….szakítottam a
barátommal pár hete. És te?

HP: jaj, sajnálom…Ó, velem minden rendben, képzeld, két hete
megismerkedtem életem szerelmével, iszonyúan boldog vagyok, nemsokára
összeköltözünk….

Én: húúúú, ez szuper…

A beszélgetés további része arról szólt, hogy milyen boldogok az új barátnőjével.

FEJLÖVÉS…önmagunk lehülyézése, és: Konzekvencia: NEM hívunk el
pasit randizni. SOHA. Ha a pasi nem hív el, az azért van, mert nem akar
elhívni, (és nem azért, mert félénk, vagy még nincs túl az előző
kapcsolatán, vagy mert fél az elköteleződéstől, stb). Ha kellünk, majd a
férfi kezdeményez. Ha nem kezdeményez, nem kellünk. Ennyi. Férfinépség
világában minden ennyire egyszerű.

Közben folytatódott a koncert, már el is felejtettem, mennyire szeretem őket. A legtöbb számukhoz kapcsolódik pár érzés:

Szívrablás: életem legdurvább szakítása után, amikor szerelmem icipici darabokra törte össze a szívemet,
napjában egymilliószor lejátszottam ezt a számot, miközben zokogva
hevertem az ágyamon, használt papírzsepik és kiürült cigisdobozok
szemétdombján ülve. Ettől a számtól az is elszomorodik, akinek jó kedve
van, de szakítás után…Amúgy tipikus: Hadd fájjon mégjobban!!! Ha már
fáj, hát fájjon tisztességgel, haljunk bele, szakadjon bele a szívünk!
Így is boldogtalanok vagyunk, akkor toljunk még rá egy kis Kispál
szívrablást. Vegyük komolyan, hogy nekünk most éppen szerelmi bánatunk
van, és elmerülünk az önsajnálat símogató tengerében.

Még egyszer: Ó, mennyire fontos gondolatot dolgoz fel: csak még egyszer utoljára hadd lehessen még!!! Csak még egyszer!!!!

Ekkor váratlanul megjelent Szűcs Krisztán, és gyönyörű kezébe
belevette a mikrofont, hogy észveszejtően szép orrhangján elénekelje a
“Csak hang legyen és fény” c. számot, ezután hallani véltem az összetört női szívek szilánkjainak recsegését a lábunk alatt.

Tiszai pályaudvar: Bár én nem miskolci vagyok, szintén nagyon messze
lakom Budapesttől, és átérzem, amikor azt üvöltik: “VILÁGVÉGE”- mondja
be a megafonba egy tölcsérhang….Meg azt is átérzem, hogy …a
vonalkódnak lejött a vége, nem engednek be vele a messzeségbe….”Igen,
ez a mostani lelkiállapotom: Be akarok menni, van nálam fegyver…

Ekkor vettem észre, hogy Lovasi még mindig mekkora macsó. Tök jól néz ki, van kisugárzása is. Biztosan volt már vagy ezer nője.

Zárásnak jöttek még populárabb számok, ha az életben, stb. és ahogy
azt várni lehetett, az ágyasztaltévé volt az utolsó. Valahogy nem tudom
elhinni, hogy tényleg ez az utolsó kispál koncert. Szerintem még úgyis
fellépnek vagy egymilliószor. Remélem.